Miért zarándoklat?

Miért szervez zarándoklatot egy református diákmozgalom?

Elsőre talán furcsa az a szókapcsolat, hogy “református zarándoklat”. Mi nem szoktunk. Érdemes néha felülvizsgálni szokásainkat. Íme, néhány gondolat, amiért szerintünk érdemes zarándokolni! 

Az életünk egy út – életút. Az ember „homo viator”, úton lévő ember. „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,14)

Zarándoklatunk egyszerre közösségi és egyéni út. Mindenki a maga útját járja, egymásnak pedig útitársai vagyunk. „Utaidat, Uram ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem!” (Zsolt 25,4)

Egyfajta istentisztelet. Zarándoklatunknak nem egy szent helyre való eljutás a célja, mégis egy különleges formája az istentiszteletnek, az Istennel való kapcsolatunk ápolásának, az imádságnak. Nem a hely, vagy nem kifejezetten a hely miatt, hanem az odaszentelt idő, figyelem, nyitottság és ima miatt lehet tere az Istennel való találkozásnak. „Hagyjad az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik… Légy csendben és várj az Úrra!” (Zsolt 37,5;7)

A lelki-szellemi aktivitás mellett fizikai cselekvés. Testi és lelki kihívás, testi és lelki út egyszerre. Teljes embert kíván, ahogy arra Jézus is hív: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.” Mt. 22,37

Miért jó még zarándokolni?

  • Fizikai határok feszegetése.
  • Természet közelségének megtapasztalása.
  • Kiszakadás a hétköznapokból, kilépés a megszokottból. 
  • Közösség, barátok, beszélgetések.
  • Elmélyülés, csend.
  • Útközben sok éneklés (népi és egyházi).
  • Az adott vidék és lakóinak, kultúrájának megismerése.

 
 
A első zarándoklatunk előtt így vallottak a szervzők a saját útjukról, motivációjukról.
"Szeretek sétálni – az Alföldön, a hegyekben, vagy éppen dombokon át, a városban, kirakatok között vagy otthon a Tisza-parton, sportcipőben vagy mezítláb, egyedül vagy társaságban. Jó érzés, amikor megérkezve észreveszem, hogy sajognak a lábaim a hosszú úttól. Ez az idő csak az enyém, és azé, akinek engedem, hogy mellém szegődjön – legyen az egy barát, egy alig ismert ember, egy családtag, vagy éppen Krisztus. Ilyenkor mindig egy kicsit jobban megismerem magam és az útitársam. Bármennyire is élvezek minden sétálással töltött percet, zarándoklatban sajnos még nem volt részem. Azonban pont azért várom már nagyon a nyári utat, mert tudom, hogy sokkal többet kaphatok ott a jóból. Ha egy-két óra sétától úgy érzem, hogy teljesen feltöltődtem lelkileg, akkor mit tapasztalhatok egy teljes hét vándorút alatt? Mennyi újat tudhatok majd meg Istenről, a többiekről, magamról? Augusztusban minden kiderül." (Dia)
"Nekem a közösségi zarándoklatról kevesebb élményem van, mégis érdekes, hogy habár legtöbbször egyedül indultam útnak, mégis rengeteg emlékem van azókról, akikkel találkoztam.
2009 nyarán Írországba látogattam. Egy gyerektáborba mentem segíteni egy hétig, viszont összesen három hetet töltöttem a szigeten. Eldöntöttem hát, hogy a program előtti hetet stoppolással és túrázással fogom tölteni. Ír barátom felszerelt sátorral, táskával, meg mindennel és útnak indultam. Soha sem csináltam előtte még ilyet, így nagy kaland elébe néztem, amely azóta is felejthetlen élmény. Több magyarral is találkoztam és megismerkedhettem kivándorlásuk történetével. A stoppolás alatt többször már azelőtt megkérdezték, hogy elvihetnek e egy darabon, mielőtt felmutattam volna a hüvelykújjam. Egyszer még reggelire is meghívott a "sofőröm". A túrázás során rengeteg szép táj tárult elém. Egyik este pedig egy kutya is mellémszegődött, hogy éjszaka a sátram mellett fekve őrizze a biztonságomat. A sok szép látnivalón és a megannyi találkozáson túl leginkább a lelki élmény maradt meg az utazásból. Az Istenre hagyatottságot, a benne való bizalmat és az ő gondoskodását soha előtte ilyen szinten nem tapasztaltam meg. Habár ez valószínűleg nem egy klasszikus zarándoklat példája, mégis az életutam egyik mérföldköve volt önmagam is Isten megismerésében." (PiKé)
"Mikor gimis voltam, részese lehettem éveken át egy olyan "kis" csapatnak (csupán 150-170 fős), akik két hetet nyaranta, Kárpát-medence különböző tájain barangolhattunk, együtt zarándokolhattunk. Innen az a sok-sok élményem és tapasztalatom, nem győzik a körülöttem élők hallgatni! :) Párat megosztok Veled is:
A társaság! Csupa nagybetűvel! Két hét velem egyidős, és hasonló gondolkodású, értékrendű fiatallal. Életre szóló barátságok köttettek az őszinte, tabuk nélküli beszélgetések, az önfeledt nevetések, játékok és a sáros bakancsokkal való küzdelmek során.
Kiszakadás! Kiszakadni a hétköznapokból, feszegetni a határaimat. Sohasem voltam egy sportember, sportcipőkre rá se néztem addig, s mégis élveztem! Megtapasztalni az életet, mint egy vándor utat, a vendég létet. Így az Istennel való kapcsolatom se maradt érintetlenül! Elsősorban mindig ezért indultam útnak. Helyrebillenni, felfrissülni Isten által.
Gyakori kérdés egymás között: és Te, hogyan ünnepelted a 18. születésnapodat? Az élet "iróniája", visszatekintve Isten legszebb ajándéka, hogy ezen a zarándoklaton töltöttem be! Nem felejtem el, ahogyan 150 zarándok énekli az ároni áldást.
Én ezek miatt is szeretek zarándokolni! És Te? Gyere el, s jövőre már Te meséld el!" (Zsófi)
"Én még sosem indultam el egy zarándoklatra sem, de 2014 nyarán Rómából úgy értem haza, mint aki egy zarándoklatról tért haza. Férjemmel nagy kalandba vágtuk a fejszénket, amikor elhatároztuk, hogy haza stoppolunk Rómából. Az úton számomra a legmeghatározóbb élményem a félelmeim leküzdése volt, amiben az imádság, a mellém adott társ és a rengeteg megtapasztalt csoda segített. Utunk során végig Isten tenyerében érezhettük magunkat, akkor is, amikor veszélyes helyen vadkempingeztünk, vagy amikor egy nagyon barátságos néger katolikus pappal utaztunk 50 km-t és így tovább…Azóta vágyom egy olyan zarándoklatra is, ahova úgy indulhatok el, hogy valóban Istennek szánom az időmet, amit aztán ő fog betölteni és hiszem, hogy ez sem lesz kisebb kaland, mint egy római vakáció." (Gyöngyi)
"2009-ben jártam az El Camino zarándokúton. Akkor az alábbi gondolatok fogalmazódtak meg benne. „Coelho azt írja „A zarándoklat” című könyvében, hogy „az út a fontos, nem a megérkezés”. Találónak tartottam ezt a gondolatot a zarándokaltra nézve, de mi a helyzet az élettel, mint vándorlással, mint az Isten felé tartó zarándokúttal. Keresztyén szemmel úgy látom, hogy nagyobb egyensúly van a két fogalom között. Igen, nagyon fontos az út, az életút, amíg Isten felé haladunk. Az ÉLET már itt a földön kezdődik. Érezzük és továbbadhatjuk Jézus igájának könnyű és gyönyörűséges „terhét”. Viszont minden embernél nyomorultabbak vagyunk, ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban. Feltámadás és örök élet nélkül hiábavaló a hitünk.
Az út, a cél és a megérkezés között van. A cél indít, az út formál, a megérkezés pedig teljessé tesz. Talán azért is mondja Coelho, hogy az út a fontos, mert könnyebben megfogható, a jelenben történik, érzékelhető, s talán még alakítható is. A lábunk alatt készül el. Céljaink is változhatnak, alakulhatnak. A megérkezés viszont elképzelhetetlen, olykor távolinak tűnő és hitünk szerint mindenki számára elkerülhetetlen, ha várja, ha nem. Adventus Domini – az Úr eljövetele. Jézus jön, úton van felénk, s mi is haladunk felé. A vele való találkozásunkban rejlik a megérkezés." (Viktor)
"Elindulok. Kilépek. Kilépek, mert ki akarok lépni a megszokottból a szokatlanba, az ismerősből az ismeretlenbe. A kattogásból a csendbe, a betondzsungelből az erdőbe.
Persze, maradhatnék is, hiszen így is, itt is lehet találkozni magammal, Istennel, de most valami mást szeretnék... máshogyan.
Teret adni arra, hogy jelen legyek önmagam, a másik és leginkább Isten számára. Nem mintha nem érhetne el így. ... én nem érem el magamat, és Őt.
Kilépek, lépek... lépek... lépek." (Nusi)
 

Kapcsolódó cikkek